Németh Lajos, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF) tanszékvezető mestertanára, valamint Csizmadia Szabolcs, a leány serdülő-válogatott másodedzője két hetet töltött a lengyelországi Lodzban, a női Európa-bajnokság helyszínén.
„A TF-en lehetőség van sportszakmai tanulmányutazásra, én a kilencvenes évek eleje óta járok világversenyekre – mondta Németh Lajos az indulás előtt. – A meccseket felveszem videóra, hogy később az edzői szakos hallgatók számára tananyag lehessen. Csizmadia Szabolcs is velem tart, ő ebből diákköri munkát és diplomamunkát készít. Szakmai információkért megyek a tornára, és azért, mert kíváncsi vagyok, hogy hol tart manapság az európai élmezőny, amelynek legjobbjai immár a világ elitjébe is bekerültek. Régen a Szovjetunión kívül kevés európai csapatnak volt esély a világ legjobbjai közé kerülni, de ez a helyzet megváltozott, kontinensünk egyre dominánsabb a női vonalon is.”

Az érkezés nem volt zökkenőmentes Németh Lajosék számára, mert a GPS szó szerint erdőbe vitte őket, ezért autójukkal egy turistaúton találták magukat, de később szerencsésen megtalálták a szállásukat. A tornát a középdöntő csoportmérkőzéseitől kísérték figyelemmel, az első maradandó élményük az Oroszország–Hollandia találkozó volt. „Az oroszoknak még volt esélyük a négy közé kerülésre, 3:1-re kellett volna győzniük – mesélte a tanszékvezető. – A nagyon erős hollandok ekkor már mindenképpen elődöntősök voltak, tehát nekik teljesen mindegy volt az eredmény, mégis teljes erőbedobással küzdöttek, és 3:2-re nyertek, így a lengyelek kerültek a négybe. A hazaiak érthetően nagyon szurkoltak Hollandiának, rengeteg narancssárga lufikat osztogattak a lelátón.”

Érdekesség, hogy az elődöntőt megelőzően sorsoltak, így Lengyelország ismét Hollandiával, Németország pedig Olaszországgal találkozott a fináléba kerülésért. „Ebből is látszik, hogy a Nemzetközi és az Európai Röplabda Szövetség speciális szabályai néha különböznek – folytatta Németh Lajos. – A második játszma után például minden meccsen hosszabb, tízperces szünet volt, amikor a csapatok az öltözőbe vonultak. Két liberót lehetett nevezni egy csapatba, s ők szabadon cserélhették egymást. Érdekes volt látni, hogy a döntőben a hollandoknak esélyük sem volt az olaszok ellen. Természetesen elképesztően profi sportolókról van szó, akik minden meccsen nyerni akarnak, mégis nagyon örültek a második helynek.”

A különdíjakat szavazás, illetve a statisztikai mutatók alapján ítélték oda. Németh Lajos szerint az olasz Simona Gioli volt a torna legértékesebb játékosa, a döntőben például csupán egyszer hibázott, mégis a holland Manon Flier kapta a díjat. „Meglepődve láttam, hogy az egész tornán alig volt centertámadás a feladó előtt – mesélte a leány serdülő-válogatott edzője. – Az olaszok voltak az egyetlenek, akik alkalmazták ezt a támadási variációt, a többiek nem. Az oroszok azon buktak, hogy nem használták ki jobban Jekatyerina Gamova adottságait és képességeit. A legtöbb pontot így is ő szerezte, pedig a négy között már nem is volt érdekelt a csapata, tehát két meccsel kevesebbet játszott. A szerbeket nem láttam, de a gyenge szereplésük csalódás számomra.”

A tréner ezután érdekes kijelentést tett. Azt mondta, hogy a képzett magyar edzők sem tudnak kevesebbet taktikailag, mint külföldi kollégáik! „Az Európa élmezőnyébe tartozó válogatottak ugyanazt játsszák, mint a jobb magyar csapatok, a különbség a játék dinamikájában van – részletezte Németh Lajos. – Számomra most is bizonyosodott, hogy nekünk abban van a legnagyobb lemaradásunk, hogy kevesen vagyunk! Sokkal több játékos kellene! A lengyelek az olimpia után teljesen kicserélték a csapatukat, és ezzel az új összetételű együttessel is bronzérmesek lettek az Európa-bajnokságon. Ezt máshol képtelenség lenne így kivitelezni, persze az is igaz, hogy ha ez a torna nem Lengyelországban lett volna, a lengyelek nem biztos, hogy a harmadik helyen végeznek. A hazai pálya nagyon sokat számított! Nem a játékvezetők, hanem a nézők miatt!”

A mestertanár megjegyezte azt is, hogy az élcsapatok egyre gyakrabban alkalmazzák a hátsósoros támadást, hatos helyről előszeretettel ütnek, és mivel technikailag és kondicionálisan is hihetetlenül képzett röplabdázókról van szó, ezt hatékonyan hajtják végre. „Újdonságot nem láttam, de lenyűgözött a játékosok képzettsége – folytatta Németh. – Az olaszok kiemelkedtek a mezőnyből, magabiztosak voltak, minden poszton kiváló játékosokkal, akik mentálisan is el tudták viselni a terhet. Statisztikát csináltam, arra voltam kíváncsi, miből, milyen támadásokból szerezték a pontjaikat a csapatok. Ebből is kiderült, hogy az olaszok alig adtak pontot az ellenfeleknek, saját nyitás után is eredményesek voltak, remekül blokkoltak.”

A körülményekről elég annyi, hogy Lodz korábban nagyjából egymillió lakosú iparváros volt, amelyből a gyárak bezárása után körülbelül háromszázezren elvándoroltak. „A város borzasztóan néz ki, de a központot nagyon kulturáltan rendbe hozták – mesélte az edző. – Végig rossz idő, mindössze hat-nyolc fok volt, szakadt az eső, de a csarnok előtti sörsátrakban kiváló volt a hangulat, jazz- és sramli zenekarok játszottak folyamatosan. A versenyen hihetetlen volt a hangulat! A hazaiak meccsein természetesen telthát volt, ez 13.500 nézőt jelent, de a semleges mérkőzéseken is rendszeresen négy-ötezer érdeklődő volt. Tíz és hetven év között senki nem volt civilben, mindenki tetőtől talpig piros-fehér öltözéket viselt. A bejárat előtt tizenöt sátorban árulták a sálakat, sapkákat, mezeket, dudákat. Nem volt köpködés, fújolás, petárdázás, a szurkolók az ellenfél himnuszát is megtapsolták. A helyi műsorközlő óriási hangulatot csinált! Az érzelmi háttér is fantasztikus, amikor bajban vannak a kedvencek, nem bántják, hanem még jobban bíztatják őket. Ha lankad a figyelem, a szpíker mindent belead és lelkesíti a közönséget. Hatalmas siker volt a hazaiak számára a harmadik hely, mindenki boldog volt, úgy örültek, mintha olimpiai aranyat nyertek volna.”

Elképesztő történetet mesélt Németh Lajos. A bronzmeccs szünetében egy fiatalember a pálya kellős közepén kérte meg a barátnője kezét. „Képzeljük el, mit jelenthet Lengyelországban a röplabda, ha egy ilyen életre szóló jelentőségű esemény színhelyéül egy mérkőzést választanak – elmélkedett a tanszékvezető. – A szervezés precíz, csodálatos, szuper volt, persze a lengyelek nem először rendeztek ilyen jellegű eseményt. Mi pénzbe kerülhetett ez... De nyilván sok bevételük volt a televíziós jogdíjakból és a reklámokból. Én 18 órányi anyagot rögzítettem videóra. Csizmadia Szabolcs azt vizsgálta, melyik játékos honnan nyitott, milyen jellegű szervával, milyen hatékonysággal. Egy lengyel ismerősöm elvitt minket a Lodz–Bielsko Biala női meccsre, valamint egy utánpótlástornára. Elmondták, hogy 180-200 csapat indul egy korosztályban! Nálunk körülbelül tizenhat... Ebből is látszik, hogy óriási hagyományai vannak a röplabdának Lengyelországban. Ennek persze megfelelő társadalmi-szociológiai háttere van. Az eredményhirdetésnél 11-12 fős stáb sorakozott fel mindegyik csapat mellé. Az összes válogatott munkáját ennyien segítik, bár csak ketten-hárman ülhetnek le a kispadra. Akkora a lemaradásunk, hogy őrület! Szomorú ezt látni, és nagyon nagy a kontraszt...”